1999. június, Veneto
Két lány a
fagyizó teraszán, a hatalmas színes felirat előtt - az egyik kezükben nyolc gombócos
tölcsér, a másik kezükkel a feliratot
mutatják. Póz a fotóhoz: körbeéri a fejüket a vigyor.
Pózolhatnak!!
Huszonévesek, gyönyörűek, barnák, és szerelmesek. Övék az egész nyár.
2013. július, Veneto
Már
visszafele tartanak a szomszéd falu kempingjébe - csak átruccantak ide,
nosztalgiázni egy esti sétára.
Suhannak a ciprusok
az út mellett, férj vezet, gyerekek hátul ricsajoznak, elég hangos a zene is. Ő
pedig igyekszik hang nélkül, észrevétlenül az ablak felé fordulva uralkodni
egyre csak potyogó könnyein. És kétségbe esve próbál valami hihető magyarázatot
kitalálni, arra az esetre, ha észrevenné valamelyikük, hogy sír. De hát mit is
mondhatna??
Megbeszélték
még tegnap, hogy ma este átjönnek ide, megmutatják a gyerekeknek is: itt
nyaraltak először együtt, abban az évben, amikor megismerkedtek. Négyesben, a
két aranyifjú oldalán a két lánnyal…
Nagyon
tetszett az ötlet. Izgatott kíváncsisággal parkoltak le az ismerős főtéren,
tovább sétáltak a fagyizó felé – és akkor meglátta a feliratot:
CARPE DIEM
ugyan úgy, ugyan ott.
Szinte látta maga előtt a fotót - ma is ott
lapul a polcon a fényképalbumban. Rajta a két lánnyal, annak a nyárnak minden
ízével, bájával, ragyogásával. Állt egy pár percig a járdán, a gyerekek már az
út túloldalán futottak a park felé. Félre hajtott fejjel nézte a falon a képet,
és érezte, hogy menthetetlenül könnybe lábad a szeme. Mint egy forgó szél, úgy rohanták meg
teljesen váratlanul, és teljesen érthetetlenül az érzelmek.
Hirtelen
valós fizikai súllyal zuhant rá az érzés, hogy valami véget ért, végérvényesen
visszavonhatatlanul. Mintha ebben az egyetlen, mértani pontossággal megrajzolt
és kimerevített pillanatban ért volna véget a fiatalsága. Itt és most, 41 évesen
négy hónaposan és két naposan.
Látta maga előtt a két lányt. Egy pillanatra
érezte is, amit akkor. Az erőt, féktelenséget, lendületet, és a hitüket. Ahogy mertek hinni a jövőben, félelem és
feltétel nélkül. Ahogyan mertek hinni magukban, a holnapban és a szerelemben. Ahogyan
volt bátorságuk nem törődni azzal, amit otthon hagytak. Merték önfeledten,
igazából élvezni a lopott időt. És igen látta milyen szépek mindketten.
Karcsúak, feszes a fenekük, kerek a cicijük, barna a bőrük, ragyognak a múlt
éjszakától, és a ma éjszakától. És nem félnek semmitől…
És ugyan
ilyen élesen érezte azt is, hogy vége. Soha többé nem fog már így érezni. A világ,
és benne ők ketten, már soha többé nem lesznek ilyenek. Nincs már semmilyen trükk,
vagy csodaszer, semmilyen varázslat, amivel ezt visszaidézhetnék, csak egy
részét csak egy kicsi időre. Elmúlt. A világ és benne ők, végérvényesen
megváltoztak. Kívül és belül. Már nem
fiatalok többé…elfogytak az illúziók.
És ez annyira nagyon fájt ott hirtelen, és
annyira nem tudott mit kezdeni a dologgal, hogy szinte a pánik kerülgette.
Igyekezett
lemaradni kicsit a családtól, és rendezni valahogy a vonásait is. Fogta
a telefont és írt egy sms-t annak az egyetlen embernek a világon, aki ezt az őrületet
most megértheti - a másik lánynak a képről.
Mert bár a
másik lány, sem lány már, (három oka is van annak) – de hál istennek, ott van az
idei fotókon is – és ott lesz 2054-ben is. VELE.
Másnap
kora reggel kimentek a partra. A nyári napfényben már nem is tűnt olyan
drámainak az este. Elnézte őket, ahogy hangosan sivalkodva próbálják kilökni
egymást a csónakból, szeme sarkából pedig látta, vagy inkább csak érezte, hogy
az újság mögött már rég szunyókál a drága.
Mert, hogy a két aranyifjú is megvan ám, csak
egy kicsit antikoltabb lett a fényük.
És amilyen
kegyetlen hirtelenséggel rontottak rá tegnap az érzések, olyan bizonyossággal
érezte most az elégedettséget, és nyugalmat. Nem cserélné el az életét semmiért! Nem változtatna meg semmit! Semmit…
„Az évek magukkal húznak, igaz, hogy
közben zúznak, sebeket ejtenek, de a hegek rengeteg emléket rejtenek.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése