Kettőt szeretni

Ha valaki azt mondja nekem néhány hónapja, hogy szeretőt fogok tartani, hát biztosan kikérem magamnak. És most tessék. Erre aztán igazán nem számítottam. Először csupán szimpatikus volt, jó volt vele beszélgetni, semmi több. Hiszen tudtuk, mindketten házasok vagyunk.

Aztán egyszer csak észrevétlenül közénk lopódzott a szerelem. 
Úgy járkáltam, mint aki megbolondult, a föld felett lebegtem és úgy is éreztem magam. Elvarázsolt engem és én beleszédültem az érzésbe. A felhőtlen boldogságom nem tartott sokáig.

A párom gyanakodni kezdett. Nem értettem, talán mondhattam valamit, vagy egyszerűen ennyire ismer? Aztán jött a nagy beszélgetés és a nagy vallomás. Van, amikor az ember már nem tagadhat tovább, az igazság kimondódott, igen, jól gondolja, van valakim.

Ezután az egész eddigi életünket már hazugságnak nevezi.

 

Hogyan is tudnám neki elmagyarázni, hogy ez ennél komplikáltabb, sokkal nehezebb dolog. Szeretem a páromat, hiszen ezért is kötöttem vele össze az életemet, de szeretek egy másik ember is, és bárhogy küzdenék ellene szerelmes vagyok belé. Ez az új érzés, ez a szerelem teljesen feldob engem, boldog vagyok, lelkesebben végzem a munkám, sikeresebb vagyok, és ezt neki köszönhetem. Megdicséri a frizurámat, a ruhámat és megőrül értem, újra szépnek, különlegesnek érzem magam.

Mért jelentené ez automatikusan a házasságunk végét?

Csak egy kis időt kérek, magamnak, hogy megéljem, kiélvezzem, amit adni tud ez a viszony.

Tudom, hogy ezzel megbántom a páromat, mégis szeretek egy másik embert, akitől új élményeket kapok. Ő nem akarja, hogy felforgassam az életemet miatta, nem akar elszakítani a családomtól sem, nem akar teljesen kisajátítani a maga számára. Fáj neki, hogy keveset lehetünk együtt és azt is tudja, nem lehet közös jövőnk.

Csak egy kis időt szeretnék. Hogy mennyit? Nem tudom. Nem tudhatom, mennyi adatik nekünk. Heteket? Hónapokat? Sokat kérek? Lehet. Egyáltalán jogom van ilyet kérni?

Nem akartam én senkit megbántani, csak egy kicsit élni szeretnék, szerelemben, boldogan…