Családtea

Legkisebb a  sarkamban a konyhában:

-Mit főzöl?

-Teát, kérsz?

-Milyen?

-Csalán, finom és egészséges is.

CSALÁDTEA???? Olyat nem kérek!!!!

Jót kuncogunk, a tea persze továbbra sem kell neki, én viszont elgondolkodom.

A család tényleg olyan, mint a tea.

Két különböző filterből oldódnak ki kinek-kinek a saját ízei, a szokásai,
a hagyományai, az emlékei és hiedelmei.

Mindaz, amit magával hozott.
Ebből aztán lesz egy nagy adag teánk és rajtunk múlik, hogy tudjuk- e úgy ízesíteni, hogy mindenkinek „finom és egészséges” legyen.

Ez azért igényel némi odafigyelést, mert ha túl édes, hamar megcsömörlik az ember, ha több a citrom, húzza a szánkat.

És mi lenne, ha mézet tennénk bele???

Lehet, abban az esetben, ha mindenkinek úgy ízlik.

Esetleg üresen csak tejjel???

A hidegben forrón jó, a kánikulában inkább jéggel szeretjük.

Bonyolult egy jó „családteát” főzni, de még is egyszerű.

Ha oda tudunk figyelni arra, hogy kinek milyen igényei és szükségletei vannak, ha tudunk figyelni a változó körülményekre, ha tolerálni tudjuk a párunk eltérő ízlését, ha…ha… akkor egyedi és finom lesz a teánk.

Az aromák a filterben nagyon sokszínűek.

Rengeteg olyan dolgot hordozunk magunkban individumként, amit gyermekként szívtunk magunkba kitörölhetetlenül.

Sokszor ennek tudatában sem vagyunk, évekkel később anyaként-feleségként tör ránk a felismerés: „Igen ezt a mama is mindig így csinálta.”

Vannak ezek között kedves, őrizni való dolgok, de vannak olyanok is, amelyektől szabadulni szeretnénk, mert máshogy gondoljuk, de a kódolt reakció mégis bennünk van.

Ettől néha nagyon nehéz elszakadni, de ha felismerjük nem lehetetlen.

Ugyan ilyen kódolt „ízek” az ünnepeink, a hagyományaink, a hiedelmeink.

- A megszokott forgatókönyv a szülinapokon…

- A mamának karácsonyra minden évben veszünk egy mikulásvirágot - nélküle elmaradna karácsony…

- Sanyi bácsi kártyán játszotta el az egész családi vagyont, ezért került szeretetházba az anyósa.

- A kenyeret megkereszteljük mielőtt megszegjük.

Miért??? Mert amióta az eszemet tudom ezt láttam a konyhaasztal szélében kapaszkodva, ahogy nagyanyám szelte a kenyeret és én sem tudom másképp.

Vagy is tudnám, de nem akarom.:-))

Amikor család leszünk, kettőnk hozományából kell ügyesen ötvözve, kombinálva kialakítani a saját ünnepeinket, szokásainkat, rutinjainkat.

Azokat az ízeket, amelyeket magukba szívnak a gyermekeink, amiket tovább visznek, amiből nekik kell főzni majd. Nos, most hogy, ezt így kiokoskodtam el is megyek és fölteszek egy kanna teavizet.

Fütyüljön csak jó hangosan!!

Macska-fogó (folytatás)

Szóval ott hagytuk abba, hogy KndÚr(ka) kalandját igyekszik kiheverni.

Aki esetleg arra gondolt, hogy most egy atom biztos recept következik fentebb említett eset kiküszöbölésére, azt sajnos ki kell, hogy ábrándítsam.

Mert mondanom sem kell -bármilyen nagy kár is- a bájital amivel ez a varázslat kivédhető lenne, nem létezik.

Csak a saját párkapcsolatunk erősségei és gyengeségei léteznek, amiket ha megpróbálunk minél alaposabban feltérképezni, akkor sikeresen vehetünk egy ilyen komoly, vagy kevésbé komoly próbatétellel járó kanyart is.

Az, hogy CicaMicike milyen mélységig tud hatással lenni a kapcsolatunkra, és ennek milyen rövid vagy hosszútávú következményei lehetnek nagyon sok mindentől függ. Mennyire stabil alapvetően a kapacsolatunk? Mennyire tudjuk tolerálni a társunk reakcióit? Milyen szakaszban van a kapcsolatunk éppen?

A másik tévhit amibe sajnos szinte mindannyian szeretjük ringatni magunkat, az a bizonyos:

„Velünk ez nem történhet meg!!!!”

Mert:

nagyon szeretjük egymást,

bízunk egymásban,

mindent megadunk egymásnak, stb. stb.

És ez mind igaz is ! Ettől függetlenül az érzelmek, benyomások, kísértések nap mint nap körbe vesznek mindannyiunkat. Őt is minket is. (CicaMici szabadon felcserélhető CicaFricvel)  És minden párkapcsolatnak időről időre, vannak sérülékenyebb időszakai, amikor ezek az ingerek rajtunk kívülálló módon felerősödnek. Az pedig, hogy erre milyen reakcióval felelünk még saját magunknak is megjósolhatatlan.

Szerelmünk hajnalán gyakran mondogatjuk és legtöbbször komolyan is gondoljuk. Ha megcsalsz vége mindennek. Mert valóban azt érezzük, hogy elveszítünk valamit, ami nélkül életképtelenné válik a kapcsolatunk. Aztán ahogy telnek az évek, úgy mélyül el a kapcsolat amiben magunkról, a társunkról, egymásról rengeteg dolgot tanulunk. Kialakul az a fajta kötödés, amiben már nem( csak) a szerelem képviseli a legnagyobb értéket.

És persze más elképzelni egy helyzetet, és más megélni.

Ennél hétköznapibb dolgok véget vethetnek egy házasságnak, és ennél jóval súlyosabb dolgok is megerősíthetnek úgy egy párkapcsolatot, hogy egymást segítve, feldolgozva a történteket gazdagodhatnak általa. Természetesen ezt a gazdagodást nem adják ingyen. Alaposan meg kell dolgozni érte.

Mint ahogy nap mint nap dolgozni kell a házasságunkon párkapcsolatunkon. És ez közös meló,  ami néha nem igényel sok ráfordítást, néha viszont keményen húzni kell az igát, hogy kibillenjünk a kisebb nagyobb kátyúból.

Gondolom, azzal sem mondok most semmi újat, hogy mindenkinek része van minden kapcsolatban zajló történéshez, mindenki beleteszi a maga részét . A jót is, a rosszat is. (Sőt olyan dolgokat is, amiről álmunkban sem gondolnánk, hogy hatással lehet rá).

De jó hír is van! Egy jó alapokon nyugvó, érzelmileg stabil kapcsolatban Kandúrka pontosan tudni fogja, hogy most  ha képletesen is, de rávágták a nagykaput-és ez bizony jelent valamit. CicaMama pedig pontosan érzékelni fogja, hogy most nem a náthás nagyi, vagy a bosszantó főnök, a lakásfelújítás igényli aktuálisan a legtöbb figyelmet, hanem kettejük kapcsolata. És az a kis plusz figyelem, többlet törődés gyorsan megtérül. A pánik csillapodik, és mindenki megtalálja az elveszettnek hit biztonságát.

De ehhez el kell fogadni azt is, hogy nem feltétlenül térhetünk vissza a régi kerékvágásba, mert lehet ebben egyik fél sem tud már úgy haladni ahogyan szeretne. Közösen kell rátalálnunk arra, ami előre viszi a kapcsolatunkat, amiben továbbra jól tudjuk érezni magunkat és egymást.

És van olyan, amikor már nincs közös út, akkor pedig a sajátunkat kell megkeresni, de ez már egy másik történet…

Függetlenül attól, hogy milyen irányba haladva kell rendet teremteni az érzelmeink zűrzavarában  fontos, hogy felismerjük-elismerjük azt, ha esetleg segítségre van ehhez szükségünk. Nagyon sok időt, energiát, negatív élményt spórolhatunk meg magunknak és a párunknak is, ha ezt időben felismerve lépünk. Egy párkapcsolati tanácsadó, vagy terapeuta olyan összefüggéseket is képes meglátni, amire az érzelmi bevonódásunk és a problémához való pillanatnyi hozzáállásunk miatt nem biztos, hogy mi aktuálisan képesek vagyunk.

Ha hétköznapi nehézségeink vannak az elromlott autónkkal, vagy a lüktető lyukas fogunkkal, akkor is arra törekszünk, hogy egy hozzáértő személy segítsen megoldani a helyzetünket.

A párkapcsolatunk is megérdemli a törődést!!

Fáj a magány...

A mi történetünk is úgy kezdődött, mint a mesében. Fiatalon megismerkedtünk, majd nagy szerelemre lobbantunk és mivel azt hittük ez örökké fog tartani, összeházasodtunk.

Sokáig szépen és boldogan éltünk, mára ez már csak a múlté. Magányos vagyok és boldogtalan. Még mindig szeretem a férjemet. Két nagy lányunk van, őértük is hálás vagyok, okos, szép gyerekek, nem lehet rájuk panasz. Szép házunk van, és mindketten egészségesek vagyunk, van munkánk is, én mégis boldogtalan vagyok.

A férjemmel már régóta nem szeretkezünk, pedig én még mindig szeretem őt, és vágyom rá, vágyom az érintésére, de hiába. Azt, hogy ő erről mit gondol, nem tudom, mert nem nagyon beszélgetünk. Illetve arról igen, befizettük-e a villanyszámlát, vagy ki hozzon kenyeret hazafelé a boltból, ki fogja hazafuvarozni a gyereket a koncert után, meg ilyesmik, de az érzéseinkről sosem. 

Nem érintjük meg egymást, nem váltunk csókot még puszit sem, nincs ölelkezés és nagy bánatomra külön alszunk. Csak élünk egymás mellett, mint két idegen. Már régóta így van, nem tudom hogyan kezdődött, de azt tudom borzasztóan fáj ez az egész … a hiánya és minden. 

Elejében még próbálkoztam mindenfélével, hátha csak átmeneti időszakról van szó. Szexi fehérneműben leptem meg, hétvégére lefoglaltam egy eldugott kis panziót, erotikus masszázssal akartam kényeztetni, de elhárította a közeledésemet. Majd egyszer csak a másik szobába költözött.

Először egyszer-egyszer ott aludt, mondván, hogy nem érzi jól magát és nem akar engem is lefertőzni vagy későig fennmarad, dolgoznia kell, csak zavarna engem a fény,… majd végleg ott maradt. 

Ha hozzáértem zavarttá vált, majd később pedig egyszerűen értésemre adta, hogy nem estik jól neki a közeledésem. Már ott tartok, hogy közeledni, próbálkozni sem merek, félek, csak elutasítana újból, próbáltam vele beszélni is erről, de hárítja a dolgot. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz megérinteni azt, akit az ember szeret.

Arra gondolok, biztosan velem van gondja, már nem kíván engem, vagy elmúltak az érzései,… talán van valakije.

Éjszakánként nem alszom, folyton azon őrlődöm, mit tehetnék? Nem szeretnék lemondani az érintésről, a szerelemről. Talán el kellene engednem őt? Váljak el? 

Macska-fogó

KandÚr(ka) a piros tetős ház hátsó udvarában lakott a még mindig filigrán fehér szőrű CicaMamival, és öt vásott cicakölykével (két fekete, két fehér meg egy tarka).

KandÚr(ka) mostanában gyakran mélázott bizonyos dolgokon. Például a régi szép időkön, amikor még hajnalonta egerészni járt - azok voltak ám a víg napok. A vadászat izgalma, a gazdag zsákmány reménye… De ma már más világ járja, házhoz jön az egérburger, meg aztán a vadászidény is rövidebb már.

Ámbátor ha úgy fordulna, azért meg tudná még mutatni a tejfölösszájú alig kandúroknak, milyen a vérbeli a vadászat, ahol csak úgy röptében az egeret…

Szívesen mesélne is erről, mondjuk a szomszéd  pincében lakó rőtvörös CicaMicinek-persze természetesen, csak is ha érdekelné.

Nyújtózott egy jó ízűt, és a szokásos délutáni sétáján a pincepárkány felé vette az irányt, ahol épp CicaMicike tisztogatta az amúgy is ingerlően fényes bundáját.

CicaMama  is elmélázott mostanában. Érdekes hogy az ura újabban híve lett az egészségnek - főleg a rendszeres sétának. Gyakran látta is, miközben teregetett, hogy élete egyetlen KandÚr(ká)ja kinyalakodva, kackiásan kunkorodó farkincával sétálgat fel s alá a szomszéd pince ablakánál.

Nem szólt ő egy szót sem - mert igaz ami igaz az egészség az fontos, ezt ő is így gondolta.

Egy délután amikor KandÚr(ka) épp izgatottan a szokásos egészségügyi sétájára igyekezett, az udvari nagykapun kiosonva oly szerencsétlenül esett az eset, hogy a szörnyű nagy HUZAT (akinek egy nagyon picit - de csak éppen, segített  CicaMami)  a nehéz nagy kaput kunkori farkincájára bizony rávágta.

Most lábadozik a drága a hitvesi ágyban - farkincája bebugyolálva, és így mélázik: tulajdonképpen minek is törné magát az ember a vadászattal,  mikor tele a hűtő vörösborban pácolt egérbordával.

Közben CicaMami  épp behozta a reggeli kávéját, bele is kortyolt egyet nehogy túl meleg legyen. A baleset óta kiváltképp érzékeny a drága. Bizony érezte ezt KanÚr(ka) is, kímélnie kell magát, ha azt akarja, hogy teljesen rendbe jöjjön a farkincája. Nem is lehetne most holmi egerek - meg miegymás után kapadozni, nehogy még a végén valami maradandó nyoma maradjon a balesetnek…

És ezzel boldogan bújt oda CIcaMamihoz, magába szíva bundájának biztonságot jelentő édes tejszagát.

És mint ahogy általában, most is CicaMaminak kell kiokoskodnia mit is kezdjünk ezzel a helyzettel.  Nem csak a világ, és a vadászidény hossza változik, hanem a párkapcsolatunk és benne mi is. És szinte minden kapcsolatban történhetnek hasonló balesetek,  akkor pedig valamit kezdeni kell a sérüléssel…

De mit, és hogyan??

Folyt. köv.

Nekem nem tetszik...

A lányom összejött a munkahelyi főnökével. Jóképű férfi azt meg kell hagyni, jól menő céggel, drága kocsija van és sok pénze. Csakhogy 50 éves, kétszer annyi, mint az én gyerekem.  

Egy hónapja a hipermarketben találkoztunk össze véletlenül, bemutatkoztunk egymásnak, akkor még örültem, milyen kedves ember a főnöke. Aztán megtudtam, a munkakapcsolatnál több van köztük. Próbáltam elfogadni, de nem megy. Nem örülök, hogy egy ilyen korú emberrel van együtt.

Ráadásul még nős is, felesége, két egyetemista gyereke van. Azt hittem menten elájulok, amikor két napja láttam ugyanezt a férfit kijönni a szemközti házból egy korban hozzáillő nővel. A barátnőmmel voltunk a cukrászdában, ő ismeri az egész famíliát.

Vajon a lányom tudja, hogy családos ember a barátja? Ha még nem, előbb-utóbb kiderül. Félek, hogy ez a férfi évekig csak hitegeti majd szegény lányt, hogy elválik, csak bírja még ki, legyen türelemmel, aztán csak telnek a hetek, hónapok... és egyszer egy napon elhagyja. Aztán vagy visszakullog a feleségéhez, vagy keres egy még fiatalabb nőcskét. Az én lányomat meg otthagyja kifosztva, kihasználva, összetört szívvel. 

Tudod ő olyan naiv és őszinte, nem is gondolja, hogy valaki rosszat akarhat neki. Nincs még kellő élettapasztalata. Meg aztán ő sem  lesz már fiatalabb és attól félek magányos marad. A fiatalságát elpazarolja egy értelmetlen viszonyra. S mit kap cserébe? Egy-egy lopott estét, hétvégét... Az ünnepeket meg töltheti egyedül?
Szeretnék vele beszélni a dologról de félek is, nem szeretném, hogy megharagudjon rám, hogy emiatt megromoljon a kapcsolat köztünk. 
Az apja azt mondja, ne üssem bele az orrom, elvégre már felnőtt a mi lányunk.

Nem tehetek róla én akkor is nyugtalan vagyok…