Munkából hazafelé menet
háziasszony üzemmódra kapcsolok. Azon töröm a fejem, mit adok vacsorára az
enyéimnek. Majd beugrok a sarki közértbe és bevásárolok.
A lakásba belépve majd nem
csinálok egy dupla leszúrt Rittbergert, de szerencsére megúszom. A fiamnak
sikerült az előszoba közepén hagynia 45-ös cipőit. Miután az ijedtségtől
felocsúdok, észreveszek még két pár nagy lábbelit a kövön. Vendégeink vannak,
állapítom meg, átjöttek a gyerek haverjai.
Megkapja a magáét, csak maradjunk
vendégek nélkül motyogom az orrom alatt, ha százszor meg nem kértem, hogy ne
hagyja szét a cipőit…
Gyorsan bevetem magam a konyhába
és hozzáfogok a vacsorához. Amíg a zöldségeket pucolom, elkalandoznak a
gondolataim. Eszembe jut milyen aranyos is volt az én kicsi fiam. Babának kicsit
pufók és nagyon jó étvágyú gyerek, és az a szőke fürtös hajacska, imádtam az
illatát. Ahogy hozzám bújt és átölelte a nyakamat. Imádott futkosni,
bújócskázni, csupa energiabomba volt ez a gyerek.
A kedvenc plüss macijához pedig körömszakadtáig
ragaszkodott, azzal aludt el minden este. Egyszer, amikor a Balcsira indultunk
itthon felejtettük Bundást és vissza kellett fordulnunk félúton, mert a gyerek iszonyú
hisztit levágott. Emlékszem, ha időnként meg kellett javítanom szegény mackó
bundáját, azt csak is akkor tehettem, ha ő már elaludt és dolgom végeztével vissza kellett
dugnom a takarója alá a szőrmókot, mert különben állt a bál.
Akkoriban, ha kérdeztem válaszolt
rendesen, nem vonogatta a vállát, és nem zárkózott be a szobájába, nem lógott órákat
a számítógépen (szerinte társasági életet él és egyébként is minden haverja ezt
csinálja), nem kellett kiimádkozni a fürdőszobából, segített a nagyinak
bevásárolni és …..
Hirtelen fülsüketítő rock zene
zökkent ki a mélázásból… a fiúk zenét hallgatnak, hát ezt biztosan hallják, én
viszont megsüketülök! Be kell szerezzek egy füldugót, különben meg fogok őrülni!
Miért csak ordítva lehet zenét hallgatni? Vedd halkabbra, kiabálok föl a
szobájába, persze szokás szerint semmi válasz.
Elviselhetetlen ez a gyerek, és az
én türelmemnek is van határa!
Idáig jutok gondolatban, amikor
is kisvártatva dobogást hallok a lépcső felől és 190 centis magzatom terem mellettem a
konyhában? Mit főzöl? – kérdi, én válaszolok, majd rákezdek a szokásos
monológra, hogy hányszor kértelek édes fiam, hogy ne hagyd széjjel a cipőidet
és ne üvöltesd a zenét, és tegyél végre rendet a szobádban hallod, neked
beszélek…
Ő nem válaszol, csak néz rám,
majd amikor úgy látja befejeztem a mondandómat, akkor azt mondja - anya,
csinálj már néhány szendvicset légyszí, megéheztünk a skacokkal.
Tudod, olyan finomat, amilyet
csak te tudsz, majd ad egy puszit az arcomra és már el is tűnik a lépcsőfeljáróban...
Én pedig elmosolyodom és
hozzákezdek szendvicset csinálni, olyat, amilyet csak én tudok és garantálom,
mind a tíz ujjukat megnyalják utána ezek a srácok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése